Magyarországról hozzánk érkező vendégek sokszor panaszolják, hogy a határon mennyi papírt kell fölöslegesen kitölteni, hogy milyen tortúrával jár átjönni hozzánk. Együttérző sajnálatomat fejeztem ki mindig, meg kicsit szégyenkeztem is, hogy ilyen bürokratikus országban élünk. De mára kissé változott a véleményem.
A sors úgy hozta, hogy az elmúlt ősszel többször át kellett lépni a határt. Na, nem kis biznisz, hanem gyógykezelés miatt. Volt, hogy délután pontos időre kellett menni. A kedves kolléga, aki felajánlotta, hogy elvisz a cívisvárosba, vállalta a tortúrát, s még kora reggel autójával átlépte a határt. Mondván, hogy délután gyalogosan hamarabb átérünk. Ebben igaza volt, mert három és fél órát állt a sorban. De gyalogosan is fél órába telt, míg túljutottunk a magyar vámkezelésen, mert a „majomketrecnek” is nevezett rácsos kapu előtt azért még megvárakoztattak. Hogy miért? Arra nincs észérv. Egyébként nem első eset volt ez, és mindig a számítógép lassúságára vagy meghibásodására hivatkoztak. A földi halandó – főleg, ha olyan sokáig élt már határoktól függve, elzárva – olykor még megértőnek is bizonyul. De valahol mindennek van határa! Az idegek egyszer elszakadnak, még ha kötélből is vannak azok. Nos, nálam most ez történt.
2011. január 12. Délután fél három. Autónkkal befutunk az Asztély-Beregsurány határátkelőre. Micsoda boldogság fog el, amikor behajtunk az ukrán határra: három-négy autó áll előttünk, a határőrök, vámosok – ha nem is mosolyognak – gyorsan elvégzik az útlevélkezelést, elhangzik a megszokott kérdés: mi van a csomagban? Mondjuk a választ: személyes dolgok, konferenciára megyünk. Tíz perc múlva már robogunk is Európa felé. Vagyis csak robognánk. Mert az a bizonyos schengeni határ kényszeredetten szorosan zár. Három sáv, mindegyikében 15-20 személygépkocsi áll. Hogy gyülemlett így fel ennyi autó? – teszem fel a naiv kérdést. Hisz az ukrán határon nincs sor, mi is, lám, milyen gyorsan átjöttünk! Aztán a több órás várakozás alatt rájövök: direkt. Mert más magyarázat nincs rá. Amikor végre a határőrbódéhoz érünk, kitör belőlem a halleluja: végre! Na nem azért, mert felállhatok, kiszállhatok, – merthogy ott ki is kell szállni az autóból! – hanem mert végre sorra kerültünk, kezelik az útlevelünket, a vámos átvizsgálja az autót, a csomagokat. Csak nem volt hosszú a várakozás? – néz rám csodálkozva a Vámos Úr. De, mondom, ez borzasztóan hosszú volt. Mi telik ilyen sok időbe? – kérdezem. Csinálhatjuk mi azt hosszabban is, jön a flegma válasz. Aki utazik, annak van ideje, mondja. A pumpa egyre feljebb megy bennem. És ha valaki munkából utazik? – szegezem neki a kérdést. Miért, hol dolgozik? – néz rám csodálkozva. Újságírók vagyunk, és konferenciára megyünk…
Megáll a kés a levegőben… Üljenek be, mondja, viszontlátásra.
Hát, én nem szívesen látnám magát újra, fiatalember. Legalábbis nem a határon. Mert Európa határán, akkor, amikor a nemzetegyesítés, a közeledés van szinte minden fórumon terítéken, nem így kell fogadni az érkezőket. Elhiszem, hogy feladatuk kiszűrni a bűnözőket, a csempészeket, de még akkor is emberi hangot kell megütni. Nem lehet mindenkiről azt feltételezni, hogy nyerészkedésből utazik. És nem is azért, mert van ideje.
Vámos „bácsi”! (Sajnos a megszólításban sem a kedves, sem a tisztelt jelzőt nem tudom használni.) Kérem, álljon meg egy szóra, és fogadja el egy idősebb tanácsát: a beosztással, a vélt hatalommal nem szabad visszaélni. Egy emberi szóval, kedvességgel többet elérhet az életben, mint a fennhéjázó pökhendiséggel. A szeretet az ember egyik legnagyobb erénye. Ezt gyakorolja, hogy viszontszerethessék! És próbáljon meg kedves lenni, mosolyogni, hogy pozitív képet kapjon már a határon is a Magyarországra tartó ember, még ha Kelet felől érkezik is! Én ezúttal – bár határon túl élő – a magyar nemzetrész tagjaként szégyelltem magam Ön helyett is ukrán barátaim előtt. Emberségből, hivatástudatból ezúttal maga nálam „karót” kapott…
Forrás: kárpátinfo.net