Az egyszerűsített honosítást már mintegy ötvenezren kérelmezték, s a magyarországi illetékesek az év végéig legalább kétszázezer folyamodványra számítanak. Március 15-e szabadságigenlő ünnepén horvátországi, vajdasági, erdélyi sorstársaink közül sokan már az esküt is letették, sőt, csángók is odaborulhattak a haza keblére.
És mi van Kárpátalján?
Itt talán nincs kérelmező?
Dehogyis nincs! Sőt lehet, hogy arányaiban, lélekszámunkhoz képest még több is, mint más elszakított vidékeken. Csakhogy, ugyebár, Ukrajna nem ismeri a kettős állampolgárság intézményét, így aztán el is maradtak az ünnepélyes eskütételek. Ez esetben a hallgatás bölcsességre utal. Nem érdemes hergelni a szélsőségeseket, vadulnak ők maguktól is. Bizonyíték: jelen dolgozatom megírása előtt alig néhány órával mondta el Tóth Mihály, aki más tisztségek mellett a Szolyvai Emlékparkbizottság elnöke is, hogy valakik tönkretették a nem is oly rég kihelyezett útbaigazító táblákat, melyek azt jelezték, hogy a főútról hogyan lehet eljutni a sztalini terror áldozatainak jelképes sírkertjéhez.
Talán abban a logikában is van valami, hogy nincs értelme kényes helyzetbe hozni azon politikai erőket, melyek a “ha nem látom, akkor nincs is” nem éppen heroikus, de legalább elnéző hozzáállást választották.
Hiába na. Szerencsétlen nemzetrész a mienk. Ha nem Nyugatról, akkor Keletről, de szájízünket mindig megkeserítik valakik. Errefelé még akkor sem lehet felhőtlenül boldog az ember, ha igazán jó, felemelő történik vele.
Történelmi léptékkel mérve még nem is olyan régen, azt akarták elhitetni velünk, hogy nem vagyunk igazi, csak amolyan szovjetmagyarok, hogy számunkra nem Ady, Babits, József Attila a nemzeti eszme hordozója, hanem Hidas Antal, Zalka Máté. Most pedig ukrán körökben egyre hangosabban fogalmazódik meg az a vád, hogy hűtlenek vagyunk, eláruljuk, sőt szét akarjuk szaggatni a húsz éve(!) szuverén országot.
E szorítások közepette bizony megnő a félelem, s a lélek ugyan nem remeg, ám az ész mérsékletre int. Már megint szemlesütve, oldalra pillantgatva tehetjük azt, ami mások számára egyszerű és természetes. Ismét gyanakvás vesz körül. Persze némi irigység is. E körülmények láttán nem csodálom, hogy egyesek valami titkos szövetségként élik meg az egyszerűsített honosítást, s ókeresztények mártír elszántságával vállalják az együvétartozást. Hősies a katakombamagyarság. Viszont olyan jó lenne egyszer csak úgy az ember, a polgár, az európai szellem hordozójaként megkapni azt, ami egyébként jogosan jár nekünk, mert ez a nép aztán valóban megbűnhődte…
Forrás: KISZÓ